Tudom, hogy az életünk mennyi vonatkozását teszi teljesen más megvilágításba, ha az ember belátja, hogy a civilizáció, amelyben él a kezdeteitől fogva egy tévedés volt, és azoknak a nomád népeknek volt igazuk, akik igyekeztek tudatosan is távol maradni tőle. Tudom, hogy milyen nehéz kimondani, hogy az ő bölcsességük a miénket nagyságrendekkel túlszárnyalja, tudom, hogy ez a felismerés milyen megalázó, tudom, hogy milyen nehéz helyzetekbe kerülünk miatta. És tudom, hogy mit kíván, ha valaki utána komolyan akarja venni a feladatokat, amelyek fakadnak belőle. Tudom, mert két éve ebben a kohóban égek, nekem is borzalmas volt szembesülnöm azzal, hogy az első hatvan évem egy teljesen téves logikát követett, illetve egy nagyon felszínes, nagyon igénytelen érvelést csupán. És azt is tudom, hogy milyen nehéz lesz most megfordulni és elindulni visszafelé, a másik irányba, amerre már 26 évesen is kellett volna mennem. Tudom, hogy mit fogok kapni a környezetemtől azért, mert nem fogok hazudni tovább, mert ki fogok szállni az össznépi bábszínházból, mert ki fogok mondani igaz dolgokat, tudom, hogy milyen mértékű haraggal fognak felém fordulni sokan, vagy egyszerűen közönnyel el tőlem. Tudom, mert máris látom, de megmondom őszintén, hogy ez most már elég kevéssé érdekel. Innentől kezdve olyan ez, mint a mesében. Egy életem, egy halálom, sorsomat kezedbe ajánlom, inspirálj arra, amit kezdettől fogva nekem szántál, és amilyen gyorsan csak lehet! Te jobban tudod, mint én, hogy mit tudok elviselni, erőmön felüli dolgokat ne kérj tőlem, de ne is kímélj nagyon, mert akkor soha sem lesz ember belőlem!
