Invite disaster / Katasztrófát előidézni
Ha ennek a mérhetetlen őrültségnek a valódi természetét nem azonosítjuk be, ha nem értjük meg, hogy a küszöbön álló kataklizmára emberi természetünk legmélyebb, a modern társadalom ámokfutása közepette régóta elfelejtett kvalitásainak felélesztésével nagyon tudatosan készülni kell, hogy csak úgy van esély arra, hogy páran esetleg túléljék, akkor az említett, egyáltalán nem sokára bekövetkező nagyon szomorú esemény mindenkit le fog tarolni. Amiben nem az a legrosszabb, hogy vége lesz a dalnak, hanem az, hogy akkor miattunk is, mi is azok közé fogunk számítódni, akik a búcsúbuliban csápolva töltötték el az egész életüket. Amit nem lehet kimagyarázni semmivel, azzal sem, hogy volt egy bájos kis családunk, azzal sem, hogy jártunk templomba, azzal sem, hogy rendkívül mutatós, akár kegyes, jótékony pótcselekvések hosszú sorát műveltük.
Én is onnan indultam, hogy milyen csodálatos ez a kor, mert minden kialakult már, távolban van ugyan egy-két háború néha, amelyről érkezik néhány halvány hír olykor, de ez a közeg, ahol én élek (most éppen) rendben van, és nem tettem fel a kérdést, hogy ez nekem elég-e vagy sem. Most már látom, hogy nem elég, sőt súlyos gondatlanságnak tartom a korábbi viselkedésemet, de igaz, hogy ezt a felismerést nem adta könnyen az élet, nagyon sokat kellett küszködnöm érte, a társadalom ugyanis felnövekedésem alatt elég erősen kondicionált arra, hogy fontos, komoly dolgokra még csak ne is gondoljak. Régóta készülődött bennem az, hogy a modern társadalom végtelen korruptságát, ember-, sőt létidegenségét beazonosítsam és kimondjam, de belső lényem e törekvése fedő alatt maradt sokáig, annak ellenére, hogy a magját már egész fiatalon is hordoztam, már akkor is hatott rám, utólag visszanézve látom életem azon pillanatait, amikor egyértelműen ez a belső késztetés irányított, de az ukrán háború kitöréséig, azért mert túlságosan lekötött a világi életben vagyis a korrupt társadalomban való előrehaladás vágya, nem tudott eléggé meghatározóvá válni. Amit nagyon bánok, mert ha hamarabb kapcsoltam volna, akkor biztos, hogy egész máshogy alakult volna az életem, és nagyon könnyen lehet, hogy mostanra már egy olyan teljesítmény állna mögöttem, amire akár büszke is lehetnék. Ehelyett állok 61,5 évesen üres kézzel, óriási fájdalommal a mulasztásaim miatt, és nagy vággyal, hogy valamit még tudjak tenni, mielőtt elmegyek, valami olyat, ami igazolja az itt eltöltött időt, valamit, ami miatt nem csak annyi lesz az életem, hogy jól éreztem magam én is a következő nemzedékek kárára. E nehéz helyzettel kapcsolatos gondolataimat próbáltam összefoglalni az alábbi levélben…
--------------------------------------------------------
If we dig precious things from the land
we will invite disaster (Hopi pófécia)
A képlet tulajdonképpen nagyon egyszerű. Az ember valameddig szépen fejlődött a természet összes többi lényével együtt, részt vett a folyamatokban, amelyek sok millió éven keresztül bontakoztatták ki azt a csodálatos földi valóságot, amelyből valamennyi itt-ott még mindig látszik, de egy adott időpontban átlépte a piros vonalat, és azáltal bekerült egy olyan hanyatlás spirálba, amelyből sajnos csak a teljes összeomlás fogja kivezetni – most járunk ennek az időszaknak a vége felé, néhány évtized választ el minket tőle – jó esetben még van annyi.
Hogy mikor történt a piros vonal átlépése, arról lehet kicsit beszélgetni, én azt mondom, hogy akkor, amikor az emberek egy számottevő része fennmaradását jelentős mértékben kezdte el a Föld véges, nem újratermelődő erőforrás készletének a felélésére alapozni. Akkor ez a népcsoport még kisebbségben volt valószínűleg, de már látszott, hogy gátlástalanságukból fakadó helyzeti előnyüket ki fogják használni. Majd a nálam nagyobb antropológusok eldöntik, hogy ez pontosan mikor történt, de hogy a fehér ember járt élen benne, ahhoz nem fér minimális kétség sem, és az is biztos, hogy a terjeszkedése egy elég korai stádiumában ez bekövetkezett. Sok civilizáció volt a történelem során, illetve előtte alacsonyabb szervezettségű bűnszövetkezetek is voltak, mindre igaz, hogy gazemberség táplálta őket, de egyiket se olyan mértékben, mint a modernizmushoz vezető nyugati civilizációt, mely a napfényes mediterrán tájon fogant, ahol az életfeltételek sokáig tényleg nagyon jók voltak, viszont valami mégis (vagy pont amiatt) nagyon elkurvult, és utána azt már senki se tudta kiegyenesíteni.
Ez a görög-római-zsidó kultúrából "kifejlődött” formáció, amely pillanatokon belül eljutott a Föld végső határáig, oly mértékig vesztette el minden létező fizikai és szellemi realitással a kapcsolatot, hogy a visszaútnak már rég nincs meg az elvi esélye sem. A nyugati civilizáció egy ördögi körbe vitte bele az egész emberiséget, ördögi kör vagy pilóta játék, mind a kettő elég jó szó rá, mert ennek a fejlődésének - mivel kezdettől fogva véges készletek feléléséből táplálkozott - nem volt soha és most meg pláne nincs hosszú távú megalapozottsága, a globális méretű összeomlás előre látásához még csak nagy prófétának se kell lenni. Az ember fogyaszt, attól "fejlődik", vagyis tud egyre többet fogyasztani, viszont közben egyre jobban elveszti azt a képességét, amelyet gyakorolva „fejletlenül” is tudna élni, ezért tovább kell fejlődnie, vagyis még többet kell fogyasztania, stb, stb, stb, amitől a fejlődés egy megháborodott tömeg észbontó ámokfutásává változik, és amelyet nem tudom, hogy meddig lehet még fokozni, de sokáig már pont azért biztosan nem, mert tényleg nem lesz nyersanyag hozzá. Meg nem lesz ember se, hisz az a lény, aki csak egy teljesen irracionális túlfogyasztás bűvöletében képes túlélni az adott pillanatot, már nem nevezhető embernek a legcsekélyebb mértékben sem. És ezt csak azért nem merjük tisztán látni, mert minket is ez a társadalom nevelt fel, vagyis borított bele minket is egy rettenetesen torz tudatállapotba, ahol a válasz egyszerűsége az értés legnagyobb gátja.
Semmi különösebb meglepetésre sincs ok, elő lehet venni például a Teremtés könyvét Ádámmal, Évával, az édenkerttel és benne a tudás fájával, és ki lehet olvasni belőle az egész történetet az elejétől a hamarosan bekövetkező végéig. Az a történet ugyanis pont a piros vonal átlépésének a szimbolikus leírása, arról a pillanatról szól, amikor az ember a neki legitimen juttatott környezeténél elkezdett többre vágyni, letért a több száz millió éve tartó evolúció által létrehozott tapasztalat szövet szerinti életmódról, azt mondta, hogy „Ne írjon nekem elő a jóisten semmit, van nekem annyi eszem, hogy tudok gondoskodni magamról!” és azóta bűnt bűnre halmoz, az egyik pokolból zuhan bele a másik egyre nagyobba, amíg a végén el nem pusztul tényleg a nagy öngondoskodásának köszönhetően. Arról a pillanatról szól, amikor a természeti népek jó és fenntartható létkapcsolatánál fontosabbá vált a rövid távon elérhető előny, annak ellenére, hogy a rövid távú előnyszerzés hosszú távon a józan ésszel is durván szembe ment már akkor is. Az ős bűn nem más, mint engedni a civilizálódásra való késztetésnek a természeti népek szerves létkapcsolatával szemben.
Az igazán nagy baj az, hogy civilizációnk felfoghatatlan mérvű korruptságát azért illet volna korábban észrevenni. A nyugati civilizáció az eltérés, a deviancia, vagyis a bűn legkonkrétabb megjelenése az emberiség történelmében, és amiatt, hogy ezt nem ismertük fel elég hamar, a mi személyes életünk is ebben a rettenetes bűnben telt eddig. Nem lett volna szabad hozzányúlni a Föld erőforrásaihoz, a morális fejlettségünknek azon a szintjén, ahol most vagyunk, még egész biztos, hogy nem, de könnyen lehet, hogy ezt a tettünket később se tudnánk igazolni, lehet, hogy mindig csak a megújuló források kiaknázása lesz morálisan vállalható, mégis mindnyájan szemrebbenés nélkül beálltunk abba a társadalomba, amelyik ezt a gazságot elköveti a magunk meg a gyermekeink életét olyan káprázatokra építeni, amelyeknél egy hologram is kézzelfoghatóbb - ez mindannyiunk nagyon komoly személyes kudarca is, olyan, hogy egész eddigi „teljesítményünket” lenullázza.
Az egész nyugati civilizáció hasadását már sokkal hamarabb érzékelnünk kellett volna, csak nagyon óvatosan lett volna szabad építeni a modern világ pillanatnyi adottságaira, és közben nagyon komoly szellemi energiákat kellett volna mozgósítani, hogy az eredeti, a tiszta, a jó embert megtaláljuk magunkban, kiássuk a sárrétegek alól, és azt csináljuk, amit ő kér, sőt, kért volna tőlünk már eddig is, ha figyeltünk volna rá. Mert az biztos, hogy ő ezt nem kérte, biztos, hogy ő nem akarta, hogy vidáman álljunk be egy öngyilkos társadalomba még egy kicsit a piramis játékból fakadó előnyöket élvezni, a gyermekeink előtt meg ezek után a mi gondatlanságunkból és a mi felelőtlenségünkből adódóan is sötétüljön el minden.
Ennek a modern világnak nem örülni kéne meg büszkének lenni magunkra, hogy építettük mi is, hanem folyamatosan szégyenkeznünk kéne, hogy mibe folytunk bele mi magunk is lustaságból gyávaságból megalkuvásból konformizmusból nyájkövetésből kifolyólag. Miközben ezt a gazemberséget kollektíven gyakoroltuk, nyilván kollektíven el is kurvultunk, elveszítettük az összes valóság érzékünket, elveszítettük kapcsolatunkat azzal az evolúció során kialakult mély tapasztalat szövettel, amelyet nem egy három másodpercig tartó szikrázó égbe kúrásra, hanem sok évezredes további természetes, fenntartható, létharmonikus fejlődésre kaptunk, csak egy adott ponton az ember azt mondta, hogy van ez a rengeteg kincs itt, és abból fel lehet építeni egy gyönyörű nagy csodát máris, akkor mért ne?! És fel lehet építeni tényleg, töméntelenül sok fájdalmat okozva magunknak és egymásnak ezt meg lehet csinálni, csak abból az lesz, amit majd hamarosan látni fogunk, a totális összeomlás, mert másnak matematikai esélye sincs.
Ezért mondom, hogy lehet elkezdeni gondolkodni azon, hogy az életünk végén mivel fogunk oda állni a fürdőszobatükör elé mert pillanatnyilag nincs olyan érzésem, hogy sokan el tudnának számolni azzal, amit tettek. Lehet kezdeni erről a mostanáig gyakorolt létmódról tudatosan leválni – szerencsére a leválás, az eltávolodás tőle lehetséges fizikai és szellemi értelemben is, csak nem könnyű, rengeteg figyelmet követel, rengeteg erőfeszítést igényel, és elég fájdalmas és megalázó is, főleg azért, mert a környezetünk nagy része semmit se fog megérteni belőle, és nem segíteni fog, hanem keresztbe tenni nekünk, ahol csak tud. Vissza nem fogunk jutni a paradicsomba, de a felé vezető úton tehetünk meg valamennyi távot - ki többet, ki kevesebbet - nincs kidobott erőfeszítés! Az utókor majd hálás lesz, minél több utat teszünk meg rajta, annál hálásabb, mi pedig nem azzal a teljes kudarc érzéssel fogunk elmenni innen, hogy csak pusztítottunk és áldozatot a jövőért nem hoztunk semmit. Legalább annyit mondhatunk majd, hogy az utolsó pillanatban beláttuk a hibánkat, és egy ici-pici részét sikerült jóvá tenni is.
Tanuljon meg mindenki a társadalom által kialakított, rádiktált álszemélyisége mögé nézni, merje észrevenni, hogy ő egyáltalán nem az a mátrix lény, akivé a közege, a szülei, a tanítói, a papjai formálták ugyanúgy, ahogy engem is igyekezett belepréselni az öntőformába mindenki (ugyanabba, amelybe később én is belepréseltem a saját gyermekeimet), tanuljon meg mindenki leválni a közegéről, leválni erről a fejlődésről, a társadalom által ránk pakolt álszemélyiség helyett a mi régen elfelejtett eredendő, eredeti „primitív” személyiségünket újra felfedezni, szerinte élni, neki engedelmeskedni, benne bízni. Igen, ez egy nagyon nehéz út, mely komoly áldozatot kíván, áldozatot azért, hogy mások élhessenek, és ezt az áldozatot senki se hozza meg könnyen. Pedig az élet ilyen volt mindig is, a réginek mindig meg kellett halnia, hogy új születhessen.
Teljesen világos, hogy aki nem áll be a társadalomba önként és dalolva, azt a társadalom kiköpi pont úgy, ahogy kiköpte Jézust például. (Aztán persze visszanyelt valakit, de annak Jézushoz már semmi köze se volt és nincs azóta se.) Lázadni félig nem lehet, beszédetekben az igen legyen igen, a nem legyen nem (Máté 5,37), viszont lehet tudni, hogy az igen az állandó üldöztetést jelenti, a saját családotok is ellenetek fog fordulni (Máté 10,35-37), sőt borítékolható egy életáldozat szükségessége is rögtön, mert nem nagyobb a szolga a mesterénél (Máté 10,24), de aki mindvégig kitart az üdvözül (Máté 10,22).
Valaki vagy szépen beilleszkedik ebbe a haldokló társadalomba, és akkor vele együtt pusztul el, vagy nem, igyekszik leválni róla, a belső hangra figyel, akire eddig még soha, vagy csak nagyon ritkán figyelt, rábízza az életét, amit a belső hang kér, azt engedelmesen teljesíti, hisz abban, hogy ha elegendően éber, akkor a sorsa elegendően mélyre fogja levinni, el fogja tudni érni azt a sűrű lélekszövetet, ahol eredeti ösztönlénye lakik, aki most is úgy szeretne élni, ahogy az édenkertben élt, vagyis annak az egyetemes és mély, minden civilizációtól független, alfától omegáig tartó folyamatnak a részeként, amelyről a legtöbben sajnos minimális tudomást se vesznek, pedig az egyetlen, mindent meghatározó vonulat az életünkben az. Hisz abban, hogy a helyzetek, az események meg a belső érzékelés, amellyel felfogja őket, megérti a valódi jelentésüket, és választ ad rájuk (mert felelős, válasz képes, response-able, responsible ember), át fogják segíteni, ha őt nem is, de legalább valakit a következő korba, amely majd eljön, amikor ennek a mostaninak leketyeg a végórája tényleg. Igen, lehet, hogy teljesen reménytelen az egész, mert jön egy atomháború és felrobban minden egy félmásodperc alatt, de addig emberhez méltó életet csak úgy lehet élni, hogy az ember mindent, amit csak tud, megtesz valakik túléléséért. Ez az egyetlen hozzáállás, amelynek van morális tartalma, amely nem vegytisztán csak az erőforrások utolsó cseppjeinek felélésére szervezett búcsúbuliban való csápolás.
Ennek az egész világhelyzetnek a súlyosságát sokkal komolyabban kell venni, sokkal egyértelműbben, sokkal határozottabban, sokkal tudatosabban kell készülni a hamarosan bekövetkező összeomlásra. Nem mintha az összeomlás elkerülhető lenne azáltal, még az se biztos, hogy csillapítható a fájdalma, de az elkerülhetetlenségébe való szimpla beletörődés, miközben erőforrásaink utolsó cseppjeit vidáman feléljük és a gyermekeinknek sem vetítünk fel más távlatot, az emberi lét legalacsonyabb, legszégyenteljesebb, legaljasabb szintje, a pokol legmélye. Lehet, hogy az összeomlás után valami folytatódhat, és akkor az most dől el, de az is lehet, hogy nem, viszont akkor is emberek vagyunk, akik legalább emberhez méltó módon haljanak meg, ha már élniük nem sikerült úgy, hiszen mostani állapotunkban embernek sem lehet nevezni minket, csak valamilyen szintetikus műlénynek, mert az ember hisz a jövőjében, és küzd érte, és nem ölbe tett kézzel, meg mütyüröket pakolgatva, vagy ami még rosszabb, szórakozva, vihorászva, bulizva, az eseményekből semmit se értve, azok üzenetét tudattalanul hárítva van el jól. Virrasszatok és imádkozzatok, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik!
Tudom, hogy ez a tudatosság útja hová vezet, ugyanoda, ahova már kétezer éve is, és azóta a helyzet csak romlott – nem is keveset. Tudom, hogy ez a vértanúság útja, ugyanis az eredeti személyiségünk egy vértanú, aki feláldozza magát, hogy mások élhessenek, ahhoz meg általában nem nagyon van kedvünk, de mégis ez a normális, a sorsszerű. Tudom, hogy a halálos, sőt a kínhalálos ítéletemet láttamozom ilyen levelek megírásával, hiszen ilyen dolgok leírása után már csak egyenesen tovább menni lehet, visszarendeződni nem, aki ilyen dolgokat leír, az már túl van a point of no return nevű határon, de még a kínhalál is jobb mint féregként élni, más férgekkel cimborálni és például hazudni folyamatosan ártatlan gyermekeknek, akiket nagy valószínűséggel világra se kellett volna hoznunk, illetve biztos, hogy nem, ha csak ennyit tudunk adni nekik, tenni értük. Féregként élni és utána féregként elpusztulni vagy becsületesen élni és amikor eljön rá az idő, a vértanúságot is vállalni, és úgy elmenni innen – most már csak ez a két szcenárió van. Az összes többi forgatókönyv köddé vált, sajnos, illetve nem is létezett soha - csak képzelődtünk…
Sokáig azt hittem, hogy milyen szerencsés vagyok, akkor születtem meg amikor az emberiség már túl van a nehezén, most viszont látom, hogy az egész emberi történelem legnehezebb pillanata előtt állunk éppen, és vastagon hibás vagyok én is abban, hogy ez a végtelenül szomorú esemény be fog következni. Hát nem azt hívják örömmámornak, amit az ember ilyenkor érez. Elég nagy a kontraszt e mostani meg a fiatalkori életérzésem között, az egyetlen, aminek mégis örülök az, hogy ez a mostani legalább valódi érzékelésen alapul és igaz, miközben annak a korábbinak nem volt semmi tartalma, egy fake news, egy hoax volt csak, egy fürdőjáték, egy hírlapi kacsa hápogta…
--------------------------------------------------------
Nagyon mély, nagyon nagy szomorúság volt és van is bennem amellyel, azt hiszem, csak akkor lehet együtt élni, ha az ember kimondja. Valószínű, hogy ez sejlett fel bennem nagyon sok éve, amikor elkezdtem blogot írni, vagyis részben tényleg rólam szólt ez a rengeteg levél, de közben az is fontos, hogy aki még nem ért semmit, az is megértsen valamit, az értésnek legalább az esélye legyen adott minél több ember számára. Biztos, hogy pár körülmény miatt én ezekre a dolgokra másoknál sokkal érzékenyebb vagyok, ez lejön abból, ahogy a többség válaszol, vagy nem válaszol semmit, mert egyáltalán nem itt tart még, egyáltalán nem meri kimondani, hogy milyen fokon élhetetlen, torz, gyilkos az a közeg, amelyben először mindnyájan hiszünk, a szabályai szerint próbálunk meg boldogulni, és csak akkor váltunk (ha váltunk), amikor sok szenvedés után belátjuk, hogy az nemcsak praktikusan lehetetlen, morálisan is megsemmisülésbe viszi azt, aki az élete végéig benne keresi magának a megoldást.
Minden próféta azért kezd el beszélni hogy a fájdalmát sokan megértsék és vigasztalják őt. Minden próféta innen indul, hiszen máshonnan nem is tudna indulni, de egy adott ponton mindegyik eljut arra a felismerésre, hogy ez a vágya nem fog teljesülni soha, sőt rettenetes nehéz megpróbáltatásokban lesz része a tanúságtételéért cserébe, viszont addigra azt is belátja, hogy az értésért mégis írnia, beszélnie, élnie, az életével tanúságot tennie kell, azért az értésért, amely most például reményt adhat arra, hogy az ember léte a Földön az összeomlás után is folytatódjék. Az ív világos és egyértelmű, a folyamat szépen kivehető, láthatja bárki, ha kinyitja a szemét. De látni veszélyes, mert tudat alatt legalábbis mindenki érzi, hogy a látással a vértanúság útjára lép, a vértanúságtól viszont mindenki nagyon fél - én is!
Igen félek attól ami rám vár, eddig lefoglalt az a folyamat, amely során a főfeladat saját magam és a szerepem megértése volt, de ezzel most már megvagyok, ezt a szakaszt most már be kell fejezni, jön a következő, jön az a szakasz, amelyik Jézus életében is a legnehezebb volt, amikor a fókuszt tényleg a legfontosabbra kell átvinni és folyamatosan ott kell tartani, a Teremtőnek a Nagy Szellemnek a belső rendnek a belső hangnak, a gyermeki énnek (meg még százezer neve van) engedelmeskedve, a rá való folyamatos figyelem állapotában kell élni. Nem értettem meg ezt a dolgot korábban, mélységében legalábbis nem. Nem azért mert nagyon bonyolult, hanem azért mert nagy bátorságra van szükség a vele való szembenézéshez. Még most sem érzem magam elég bátornak de most már csinálni kell mégis, nem lehet tovább halogatni, semmilyen mentség sincs a további késlekedésre, aztán menet közben majd megjön a bátorság is hozzá - gondolom...
Aki a modern világnak a fent vázolt hasadását érti, átérzi, komolyan veszi, és hajlandó elvállalni a belőle számára személyesen fakadó létfeladatokat is, ahogy azt Luca például gyönyörűen megteszi, akkor kérem őt, hogy ezt a készségét jelezze felém, ugyanis akkor mehetek el Ukrajnába, ha sikerül 12 ilyen embert, 12 angyalt felhajtanom, pedig ettől a feltételtől eltekintve az utazásom nagyon időszerű lenne már. Előre is köszönöm annak, aki elég bátor, és azáltal engem is bátorít persze...