Mért kell nekem ebben a társadalomban ebben a civilizációban hinnem, miért vitális, mért mutat előre, mért építi és nem csak szétszedi rombolja bennünk az embert? Miért kell nekem abból kiindulni, ami most itt van, amikor napnál világosabban látszik, hogy ez egy őrültség? Miért kell nekem is ezt az őrültséget csinálnom? Hogy ezeket a kérdéseket, amelyek egyébként az alapkérdések lennének, fel sem teszi, nem gondolja végig senki, sőt aki mégis feltenné, azt elzavarjuk azzal, hogy beteg, ez már maga is egy elmebaj, már ez is mutatja, hogy ennek az egész társadalomnak a zárt osztályon lenne a helye. Hogy ilyen kérdésektől mindenki idegzsábát kap, az kiválóan jelzi, hogy jóformán már nem is élünk, a pokol fenekén, a pokol legalján vergődünk a fosban!
Mit mondanál Mseridonnak, aki éppen a lepratelep kapujában áll, és azon tűnődik, hogy akkor most mit csináljon? Mivel tudnád rávenni, hogy menjen vissza a városba nyugodtan akkor, amikor ő ott, abban a városban már csak a romlást és a pusztulást látja? Én vagyok Mseridon - mit mondanál nekem? És ha őt nem tudod rávenni, hogy visszamenjen, akkor Te mért maradsz benne? Akkor nem az lenne a becsületes, ha Te is ott hagynád? Ha megdöglött a lovad, szállj le róla!
A mostani létmódunk tényleg arra épül, hogy a Föld nem újratermelődő erőforrásait gyorsuló tempóban feléljük. Minden csillogó, villogó csodának, amelyet látunk magunk körül, ez van a hátterében, ez tartja fenn. És ez borzalmas. Számomra rettenetes fájdalom, hogy mi magunk is ennek a folyamatnak lettünk, vagyunk, és nyilván jó nagy részben leszünk is a szereplői még abban az egyébként nagyon optimális esetben is, ha mindent megteszünk azért, hogy kilépjünk belőle. És ezért van az, hogy ami a civilizálódás folyamatában kifejlődött, abból én most már semminek se tudok igazán örülni...
Nincs minek örülni. Ha látnám bármilyen jelét annak, hogy az emberiség ebből a spirálból egy óriási kataklizma bekövetkezése nélkül ki tud szállni, akkor azt mondanám, hogy lehet belőle fejlődés tényleg. De ezt nem látom. Azt látom, hogy ez a civilizáció egy döglött ló, amelyről minden becsületes embernek le kell szállnia, mihelyt a döglöttség tényével szembesül. Megvan a házi feladat. Angolul homework, franciául devoir, ukránul домашня робота. Egy olyan dolgot tartunk normálisnak, amely vegytisztán abnormális - akkor persze hogy megzavarodik tőle mindenki, az lenne a csoda, ha ez nem történne meg! Ennek jó vége nem lehet, mert ez az elejétől kezdve rossz! Ha megdöglött a lovad, szállj le róla! Egyébként ez egy indián közmondás, de lehetne viking, bushman vagy eszkimó is akár. Mert a nomád népek az első pillanattól kezdve nálunk sokkal jobban tudtak mindent. Illetve pont a mindent tudták sokkal jobban. Itt és most célokra figyelni itt és most célokért dolgozni anélkül, hogy ezt a pillanatot meg a céljait meg a munkánkat elhelyeznénk az egyben, az időtlenben, az egészben - ezt hívjuk civilizációnak, ezt hívjuk bűnbeesésnek...
A civilizációnak nevezett legalább kétezer éve tartó folyamat, amely a jóléti államok rendszerének létrejöttével teljesedett ki, a bűn maga. Most, hogy ezt felismertük, egyetlen lényeges feladat van hátra: valahogy elérni, hogy a lehető legtöbben megértsék körülöttünk is. A lehető legtöbben megértsék, hogy milyen szörnyűségbe vittük bele egymást nagy jóindulattal, a lehető legtöbben megértsék, hogy ebben a folyamatban milyen pusztítás kiváltására lettünk felprogramozva mindannyian, a lehető legtöbben megértsék, hogy ez a folyamat pont az embert temette felfoghatatlanul mélyre bennünk. Mert akik ezeket a dolgokat megértik, azok talán el tudnak kezdeni valami mást, valami újat hamarosan, akkor, amikor majd ez a mostani világrend összeomlik, vagyis nem lesz útban többé senkinek. És akkor lehet, hogy nem lesz mindennek vége. Nem hiszem, hogy lenne más, ennél fontosabb teendőnk - készülni kell arra a hamarosan elérkező pillanatra, amikor milliárdok fognak meghalni, de ugyanakkor a kevés túlélő előtt szabaddá fog válni a pálya. A környezetünket érzékenyíteni kell ezeknek a szempontoknak a figyelembe vételere, ezt a látást ezt az értést kell magunk körül tisztítani, egyre világosabbá tenni - én sem akarok mást csinálni már. Ez nyilván nagyon nehéz lesz, de ennek, egyedül ennek van értelme. Minden, ami nem ebből a vágyból fakad, nem ebbe a vágyba ágyazódik be, nem ennek a vágynak a gyümölcse, teljesen hiábavaló, sőt halott.
Megtettünk egy utat eljutottunk A-ból B-be - most jön az, hogy ugyanezt az utat megtegyük B-ből A-ba is. Az odaút már megvolt, most a visszaút vár ránk, mert a világon, a természetben minden körfolyamat – ez is! Nem volt könnyű az utazás első fele, a második fele pedig valószínű, hogy még jobban fog fájni, de nem baj - így igazságos! Azt kapjuk (és mindenki a maga személyes életében is), amit megérdemlünk. Mi meg fogunk halni, de ha mostantól az életünk végéig felelősen viselkedünk, felelősen készítjük fel a fiatalokat, közülük páran talán túl fogják élni. A civilizációnk összeomlása zajlik, kérlek Benneteket, hogy ehhez mérhető komolysággal és figyelemmel tegyétek a dolgotokat!
-----------------------
A történet elég egyszerű, a szüleim felneveltek, és javasolták, hogy az életemet ennek a modern világnak a rendszerében éljem le, nekem meg akkor jobb ötletem még nem volt, hallgattam rájuk tehát. Az igaz, hogy pont jókor négy hónapra hátat fordítottam mindennek, de utána sajnos nem eléggé megerősödve jöttem vissza, és mégis csak belefolytam az itt kiömlő vörös iszapba, és éltem benne úgy, mintha az nem egy hanyatlás, hanem fejlődés lenne tényleg. Persze nem voltam felhőtlenül boldog egy percig se, de nagyon sokáig nem tettem fel a komolyabb kérdéseket, megelégedtem kisebb, gyermeteg kitörési kísérletekkel.
Lehet, hogy ez nem is változott meg volna soha, ha nincs az ukrán háború, de nem biztos, mert az is lehet, hogy ha nem a háborún, akkor valami máson bukott volna ki. Szóval jött az ukrán háború, és attól tényleg leesett a tantusz, hogy egy szín fasiszta társadalomnak vagyok a rendes tagja, amely az én életem törzs idejében iszonyatos rombolást végezve, a végén már abszurditásig fokozva a nagyon korlátozottan elérhető és nem, vagy csak nagyon lassan újratermelődő erőforrások felélését az összeomlása előtti utolsó konjunktúrájának gyümölcseit a maga számára teremte ugyan, de azon kívül semmit nem tudott felmutatni, vagyis akkor én se.
Egy színfasiszta társadalomban éltem akkor, amikor az a legdurvábban pusztította azoknak a nyersanyagoknak a készleteit, amelyek a gyermekeinket meg a gyermekeink gyermekeit illették volna, és nem igazán tettem erőfeszítéseket, hogy különbözzek tőle, leváljak róla, sőt nagyon sokáig nem is fogtam fel igazán, hogy mi zajlik. Ennek a felismerése rettenetes fájdalommal tölt el mostanában, kurva nagy szégyennek érzem, egy óriási mulasztásnak tartom, amit elkövettem. Ebből a fájdalomból lett egy csomó írás már korábban is, de ez, amelyet most a kezetekben tartotok, különösen is abból fakad. Kérem, hogy először a zöld borítékban lévő levelet olvassátok el, aztán pedig a mellékleteket, a képet és a kártyákat nézzétek meg. Mindenkinek, aki veszi a fáradtságot magának, hogy ezt tegye, előre is nagyon köszönöm! Nem kell kapkodni vele, mert nem rövid és nem könnyű olvasmány, javaslom, hogy csak lassan haladjatok, apránként, több hét vagy akár több hónap után érjetek a végére csupán.
Tudom, hogy nem vagyok átlagos ember, mert utóbbinál kicsit világosabban látom ennek a civilizációnak az aljasságát, hogy a felhajtóereje a természeti kincsek gyorsuló ütemben történő felélése volt a kezdetektől fogva, és azon kívül semmi, hiszen már rég le kellett volna térnie erről a kényszerpályáról, de nem tudott persze. Erről van szó, semmi másról, ennyi az én speciális érzékenységem! Látom, hogy ez a civilizáció miből táplálkozott az úgynevezett „fejlődéséhez”, látom, hogy az összeomlásától most már csak órákra van és azt is, hogy közben az embert a pokol fenekére viszi, le olyan morális mélységbe, ahonnan már nem lesz lehetséges tovább süllyedni. És igen, ettől kicsit ideges vagyok meg kicsit szomorú is, de ami fontosabb, hogy felismerem, mit kell a fiainknak meg a lányainknak megtanítanunk. Egyetlen egy dolgot, de azt nagyon: hogy amit maguk körül látnak, meg amit eddig mondtunk nekik, abból egy kuma mukkot se vegyenek komolyan, mert egy hologramnak nagyobb valóságtartalma van, mint annak, amit ez a látvány meg a mi eddigi beszédünk sugallt nekik.
Igen, ezzel ilyen tisztán csak most szembesülni egy borzalmas érzés, amelyet alig lehet elviselni, per pillanat nem is tudom, hogyan leszek rá képes. Tudom nagyon jól, hogy miközben ezekről a dolgokról írok, mindenki saját külön bejáratú kártyavárát is összedöntöm, azt a kártyavárat, amelyben annyira hitt eddig. Ne haragudjatok rám, a szívem hasad meg Értetek, de nekem ez jutott, ezért volt a jelem a hagalaz már az oviban is, a rúnák rúnája, a rúna, amelyik az új születéséhez feltétlenül szükséges kataklizmát jelöli, mondja ki, vagyis azt a bedőlést, amelynek a küszöbén vagyunk, és amelynek a prófétája vagyok – nagyon úgy néz ki. Nekem is könnyebb lenne, ha nem lennék, de nem tudok mást tenni, erre születtem, erre lettem kinézve, ezért küldött a Nagy Szellem ide a Földre. El tudnék képzelni ennél könnyebb feladatot is, nehezebbet viszont nem nagyon – hát innen kell jutnom valahova. De Nektek is! Köszönöm, hogy megértitek ezt!