1. A civilizációk a Föld erőforrásainak kiaknázásából (és felhasználásából) táplálkoznak.
2. Mivel a Föld könnyen kiaknázható erőforrás készletei végesek, a kiaknázásuk egy fenntarthatatlan folyamat, amelyet legfeljebb akkor lehetne morálisan elfogadhatónak tekinteni, ha abból nem csak az adott nemzedék húzna hasznot, hanem az összes utána következő hasznát is ugyanolyan mértékben szolgálná.
3. A civilizációk felívelő szakaszában a hosszú távú szempontokról fokozatosan a rövid távú szempontokra tolódik át a figyelem, és az így keletkező kiegyensúlyozatlanság egy idő után a fejlődést törvényszerűen hanyatlásba viszi át. A csaknem globálissá vált nyugati civilizációra a hanyatlás kikerülhetetlensége különösen is igaz, hiszen a Föld erőforrás készletének elpusztításában magasan a legnagyobb részt neki köszönhetjük.
4. Amilyen mértékben nyúlt egy civilizáció a Föld erőforrásaihoz, olyan mértékben "fejlődött", vagyis távolodott el attól a szerves egységtől, amelyben az ember valóban nagyon sokáig fennmaradhatott volna, és távolodtak el a tagjai attól az őseredeti szellemi lénytől, akit az evolúció kinevelt, és aki a természettel, benne önmagával még harmóniában tudott élni.
5. Aki a civilizációja felelőtlenségét nem látja be, és nem tesz meg mindent, hogy a felelőtlen társadalomtól amennyire csak lehet függetlenné váljon, az maga is bűnrészese lesz annak a gazemberségnek, amelyet a társadalom folyamatosan és kollektíven elkövet - az ilyen embert a társadalom morálisan tönkreteszi, teljesen lenullázza, az élete tömény hazugság lesz teljesen függetlenül attól, hogy a felszínen mennyit fog magának és másnak összecsillogni.
6. Aki a civilizációja felelőtlenségét belátja, annak lehetősége lesz arra, hogy valódi életet éljen, viszont ezért áldozatot kell hoznia, szakítania kell a társadalom által ránevelt rászuggerált ráépített álszemélyiséggel, azt az fake egot kell elhagynia, aki itt kiválóan érzi magát, imád közösségi életet élni, imád minden nyalókát, amelyet a társadalom a szájába tol, hogy jó kisfiú vagy jó kislány (vagy jó transzvesztita) legyen, imádja, ha imádják - helyette kell előásni azt az igazi, gyermeki énjét, akit sok éven át egyáltalán nem gondozott, mert nem lehetett elég jól érvényesülni vele, és ezért inkább lemondott róla, és akit a társadalom nagyon nagy része biztos, hogy nem fog sem megérteni, sem elfogadni benne, viszont a társadalom mögötti mélyemberi összetartozásba csak vele, általa fog tudni bekapcsolódni.
7. A valódi életre való törekvés áldozathozatal, aki arra váltott, az életét többé nem élvezni, hanem elszenvedni fogja, viszont szenvedés közben megelégedett, sőt boldog emberré fog válni, vagyis egy olyan dolog fog történni vele, amit az élvezetek nem tesznek lehetővé a számára. A valódi élet vége vértanúság, mert előbb vagy utóbb adódni fog egy olyan helyzet, amelyet máshogyan már nem lehet megoldani, de ez nem baj, mert a vértanúság egy nagy ajándék, amelyet folyamatosan kérni kell, és amikor az ember megkapja (mert megérett rá), nagy hálával kell elfogadnia.
8. Az emberiségnek egy nap meg kell értenie, hogy fennmaradni csak az evolúció egésze által számára kijelölt élettérben tud, ami azt is jelenti, hogy kizárólag a természet folyamatai által állandóan újratermelődő erőforrásokat használhatja fel, és azokat is csak olyan mértékben, hogy a szerves egységet, amelyet a környezetével alkot, ne sértse meg. Ettől az értéstől még messze vagyunk de a hamarosan bekövetkező kataklizmák sokat fognak segíteni, hogy közelebb kerüljünk hozzá.
9. A nyugati civilizáció össze fog omlani, de ha addig elég becsületesen dolgozunk és készítünk fel minden fiatalt erre a tragikus, ámde szükségszerű, mert új teret, új lehetőséget nyitó eseményre, akkor lehet, hogy az összeomlást páran túlélik, akik utána képesek lesznek létrehozni egy egészen másmilyen, a mostaninál legalább egy nagyságrenddel magasabb szellemi minőségű közösséget itt a Földön, vagyis az ember visszajuthat abba a paradicsomi állapotba, amelyet a civilizálódás kapzsi vágyának engedve elhagyott.
Ezek nagyon nehéz dolgok, szinte megzavarodik az ember a fájdalomtól, amikor kezdi megérteni őket, de azt hiszem, hogy mégis nagyon fontos számot vetni velük, mert ha nem tesszük meg, képtelenek leszünk jó választ adni azokra a helyzetekre, amelyek hamarosan mindenképpen elő fognak állni. Tudom, hogy ezt nagyon kevesen merik így végig gondolni - én se gondoltam volna végig, ha nem zavart volna már fiatal korom óta egy érzés, hogy belül teljesen inkompatibilis vagyok mindennel, ami körülöttem van. Sokáig tényleg csak egy nagyon határozott, de nehezen megfogható rossz érzés volt ez, és nem igazán tudtam megfogalmazni, hogy mi a konkrét baj vele, de most már egész világos a kép, mondhatom úgy is, hogy döbbenetesen tiszta.
Rengeteget dolgoztam ezért a tiszta képért, meglett az eredménye - most már csak az a kérdés, hogy azok után, hogy mindezt ilyen világosan átláttam, hogyan lehet valamennyi ideig életben maradni még. Egyébként lehet, de tényleg csak úgy, hogy az ember áldozatként tekint az életére...