Az ember tragédiája
Ezt a levelet Bali Jancsinak ajánlom megköszönve neki, hogy eddigi írásaimat 14 éven át folyamatosan és nagyon durván fikázta, az ő inspiráló ellenállása, sőt támadásai nélkül biztos nem gondoltam volna végig mindent nagyon alaposan, és akkor ez az írásmű se születhetett volna meg. Így viszont megszületett, és emiatt most van bennem egy csepp nyugalom, amelynek az utóbbi időben átélt viharok után, meg a közelgő újabbak előtt egy kicsit tudok örülni.
If we dig precious things from the land we will invite disaster.
(Azzal, hogy a nemes anyagokat termelünk ki a földből, katasztrófát idézünk elő - hopi prófécia.)
Hogy a véges készletek felélésére alapuló civilizálódás jelenti azt az ősbűnt, amelyről a Teremtés könyve is beszél, az bennem is csak pár hónapja világosodott ki. Nem azzal van a baj, hogy fejlődünk, hanem azzal, hogy a fejlődésünk könnyen kiaknázható, de csak korlátozottan rendelkezésre álló erőforrásokra épül, így ugyanis egy olyan folyamat jön létre, amelyik nem tud megállni, amíg van rabolni való, viszont rögtön utána taccsra fog vágni mindenkit, ugyanis nagyon magasról fogunk nagyon mélyre zuhanni egy másodperc alatt akkor, amikor majd hirtelen minden elfogy. Erre lett volna jó már a felnőtt korunk legelején is rádöbbenni, mert akkor az életünk lehet, hogy nem ennek a ránk diktált teljesen vállalhatatlan viselkedésmintának a követésével telt volna el, legalább megpróbáltunk volna valahogy leválni róla, és ha nem is lett volna nagyon könnyű, azért valahol már tartanánk benne. És lehet, hogy akkor páran a mostaninál jobb túlélési esélyekkel várnák a nemsokára biztosan bekövetkező fent említett zuhanást, például a gyermekeink, akik nem csak ezt a holt halálos semmit tanulták volna el tőlünk, hanem valami mást is, és attól a mástól most jóval készültebbek lennének.
Amiatt viszont, hogy a körülöttünk lévő társadalom halandzsáját a fejlődésről komolyan vettük, ezt a felismerést sikerült elmulasztani, az a körülmény pedig, hogy így sokkal könnyebb feladatok adódtak, még rá is segített az eltévelyedésre, terelte a tudatalattinkat a kisebb ellenállás irányába. Ennek lett a végeredménye, hogy mai állás szerint nem lehet elszámolni az életünkkel, szerintem legalábbis, ami elég borzasztó. Ha valaki meg tudja nekem magyarázni, hogy ez nem így van, szóljon - eddig ilyen embert még nem találtam. Én tényleg azon kevesek közé tartozom, akikben a gyanú már régóta lappang, az átlagosnál érzékenyebb voltam mindig is, már egész fiatalon is voltak nagyon rossz érzéseim ezzel a modern létmóddal kapcsolatban, csak nem voltam elég bátor komolyan utána járni az eredetüknek, vagyis én még az átlagosnál is trehányabb, felelőtlenebb és emiatt szerencsétlenebb vagyok. Ha nincs az ukrán háború, lehet, hogy még mindig lelkesen űzöm azokat a tökéletesen hiábavaló tevékenységeket, amelyeket korábban, és amelyeket most már nagyon szégyellek. Így sem vagyok sokkal előrébb, de legalább a holtpontról kimozdultam, és hátha nem fogok visszatérni oda ismét.
-----------------------------------------------------
Ahogy ez a modern társadalom viselkedik, az egyáltalán nem mondható normálisnak, minden természetes igazságérzettel ellentétes, mert olyan anyagokat fogyaszt, hogy fenntartsa magát, sőt „fejlődjön”, amelyekből nincs sok, vagyis ennek a folyamatnak semmi távlata, miközben biztos, hogy az ember nem azért került ide, hogy x ideig jól érezze magát, utána pedig nemes egyszerűséggel kihaljon. Vagyis ez a társadalom most nem azt csinálja, amit tennie kéne, tehát akkor nyilván én se. (Arról most ne beszéljünk, hogy a fogyasztását még folyamatosan növeli is, hiszen azon felül, hogy rablógazdálkodást, még piramis játékot is folytat, tehát a várható élettartama minden nappal csökken, mert az csak a hab a tortán, mert ha mindig ugyanannyit fogyasztana, az is bőven elég lenne ahhoz, hogy bárki folyamatosan zokogjon e gyalázatos teljesítmény miatt érzett bánatában.)
Jó, lehet azt mondani, hogy a társadalom nem én vagyok, de sajnos ez egyáltalán nem igaz, mert eddigi meg mostani jólétem egyenes következménye annak, hogy a nagyszüleim, a szüleim és persze én magam is ennek a társadalomnak a rendes tagja voltam úgy, hogy közben semmit se vettem észre az itt folyamatosan történő szörnyűségekből. Lenne mentségem, ha már fiatalon feltűnt volna ez a csapda helyzet, és nagy erőkkel kezdtem volna el keresni a kijáratot belőle – valószínű, hogy akkor máshogy telt volna el az életem nagy része, és akkor most máshogy tudnék elszámolni is az eddig eltöltött kábé 60 évvel. Nem így történt és innentől kezdve süllyedhetek el szégyenemben, az életem törzsideje lényegében kuka, és nagyon kevés fogalmam van arról, hogy ezt hogyan lehet jóvá tenni. Az elmúlt bő másfél évben volt pár vérszegény kísérletem, hogy valamit törlesszek, de az, amit tettem, egyelőre még köszönőviszonyban sincs azzal, amit mulasztottam. Ha egy velem egy cipőben járó nő ezt nem látja át ilyen kristály tisztán, abban nincs semmi különös, ugyanis ezeket a dolgokat érzékelni és megválaszolni nem a nők, hanem a férfiak dolga – a nők egészen más szerepre vannak kitalálva, tőlük ezt úgy elvárni, ahogy tőlünk, férfiaktól, nem lehet, de az én esetemben ennek jóval hamarabb fel kellett volna tűnnie.
Van a szerves egység állapota, amelybe az ember egy sok száz millió éven át zajló evolúció folyományaként jutott, és amelyben nem voltak kimagaslóan jók a körülményei, viszont önazonosan élhetett benne, azt az életteret birtokolta, ahova a Teremtő vagy a Nagy Szellem vagy a természet vagy a világ rendje tette őt, a hosszú távú fennmaradása biztosítva volt – és van a technikai fejlődés, amelynek a kényelem kínálatáért az ember a szerves egységet elhagyta, sokkal jobban él, mint az ősei, de azt a komoly árat fizette ezért, hogy mára a kihalás szélére jutott. A technikai fejlődés ideig-óráig könnyebb életkörülményeket biztosít a számára, de tényleg csak nagyon rövid ideig, és utána ez az egész folyamat hanyatlásba megy át, mert más nem is történhet vele, hiszen ahhoz, amiből lett, és emiatt ahhoz, amit nyújt, az embernek nincs joga. Az embernek arra, hogy korlátozottan rendelkezésre álló erőforrások felhasználásával könnyítsen az életén, azok segítségével a természet egészétől elkülönüljön, burát építsen maga köré és abban viháncoljon, nincs és nem is lesz soha felhatalmazása, mert ebből csak egy pokoli rossz dolog jöhet ki, egy óriási, mindenen átcsapó fellángolás, mely a forrásait pillanatokon belül feléli, melyet egy elkerülhetetlen és villám gyors porig égés fog követni. A primitív népek sámánjai ezt kiválóan tudták, és óvtak is ettől a bajtól mindenkit, sajnos leszavaztuk őket, de van egy másik, hasonlóan kifejező, lesza…-val kezdődő ige is, amelyet szintén használhatnék a szövegemnek ezen a pontján.
Az Oppenheimer film végén egy rövid, de megrázó párbeszéd hangzik el Oppenheimer és Einstein közt. Oppenheimer emlékezti Einstein-t egy korábbi találkozásukra, amikor arról beszélgettek, hogy egy atombomba láncreakciója tovább tudna-e terjedni a légkör egészére, vagyis a robbanás vezethet-e a Föld teljes megsemmisüléséhez (ez az első atombomba robbantás előtt egy nem nagy valószínűségű, de azért nem is teljesen kizárható forgatókönyv volt). Az a láncreakció végül nem indult be, de beindult egy másik, a fegyverkezési verseny, amelynek folyományaként ma nagyságrendekkel több nukleáris töltet van felhalmozva, mint amennyire az egész Föld elpusztításához szükség lenne, ezt az utóbbit látta Oppenheimer előre a film végén lejátszódó újabb találkozásuk alkalmával, és utalt rá ugyanazzal a láncreakció szóval – a félelmét fejezte ki így, hogy mégis csak bekövetkezhet a pusztulás a láncreakció szó egy másik értelmezése szerint. Oppenheimer megrázó víziójában a film utolsó képkockáin óriási robbanások sorozatának eredményeként lángba borul a Föld, ami még mindig csak egy rémálom, de én azt hiszem, hogy a láncreakció szót még ennél is szélesebb értelemben kell érteni, aszerint pedig az egész civilizálódás egy olyan láncreakció, amely az elejétől kezdve a felügyeletünk nélkül zajlik, és pontosan úgy fog végezni velünk, ahogy egy atombombában lezajló láncreakció eredményeként a robbanás a hatósugarában mindennel, legfeljebb nem olyan gyorsan. Ez a párhuzam a civilizáció és egy atomrobbantás között, kicsit sokkoló, de egyben nagyon találó is, mert mindkét esetben egy olyan önmagát erősítő, megállíthatatlan folyamatról beszélünk, amelynek óriási megsemmisülés a vége.
Nyilván lehetett tudni, hogy ez a fellángolás, a civilizációk, azon belül pedig a mára globálissá vált nyugati civilizáció kifejlődése egyszer be fog következni, benne volt a pakliban a kísértés, és ahol kísértés van, ott előbb-utóbb a bűn is megjelenik, de az is teljesen világos, hogy a tanulságon kívül, mely szerint egy ilyen fellángolás rossz, semmi mást nem fog maga után hagyni, minden gyorsabban fog eltűnni, mint ahogy keletkezett, viszont azt tényleg remélem, hogy az említett tanulság azért bele fog vésődni a néhány túlélő tudatának a legmélyére, és attól kezdve álmukból felzavarva is fogják tudni, hogy bármit csak ezt ne, soha többé! Valamennyi civilizáció korrupt volt, de a nyugati civilizációt egyik sem tudta lehagyni, sőt még megközelíteni se ezen a téren. A nyugati civilizáció annak köszönheti dominanciáját az összes többi formációval szemben, hogy náluk jóval agresszívebben nyomult, náluk sokkal rövidebb távon akart sikeres lenni, amiért mindent, ami a stabilitását biztosította volna, pofátlanul beáldozott. Ezen kívül semmi más oka nem volt annak, hogy az egész Földet sikerült letarolnunk, fuvoláztuk mi, hogy a fehér ember így, meg a fehér ember úgy, hát annak a trallalának a valósághoz egy hang köze se volt. A nyugati civilizáció egyes osztályzatot érdemel, meg az is, aki ezt nem vette észre időben. Nettó hülyeség volt hinni az általa produkált fejlődésben, illetve egy tökéletes szellemi vakság következménye csak. És ezt nekem már 26 évesen látnom kellett volna, mert akkor tudtam volna egész máshogy élni mostanáig. Jól elvoltam én is a komfortban, meg a konjunktúra ízi-bízi körülményei között, és közben lényegében minden fiatalt, akivel csak találkoztam, iszonyúan megvezettem, mert egy árva mukkot sem mondtam nekik arról, hogy mi vár rájuk, a saját gyermekeimet is, akiknek emiatt nagyon nehezen fog kivilágosodni a kép – például.
Ennek a mulasztásomnak a súlyára éreztem rá, amikor kitört az ukrán háború, akkor sem vált rögtön tudatossá, de azért lett belőle menekült ellátás, ukrán kapcsolatok, némi roma pasztoráció, teljes életmódváltás, tetoválások a testemen, hogy üzenjek velük, átvirrasztott éjszakák tucatjai, ezer levél meg konfliktus özön, amelyet most már felvállalok, mert érzem, hogy tovább már végképp nem lehet hazudni, mert érzem, hogy legalább az összeomlás előtti utolsó napokban mondja ki az ember az igazat, amelyet végül nagy kínszenvedések árán sikerült is kiküzdenem magamból, megfogalmaznom, szavakba önteni, éppen most olvassátok e küzdelem eredményét.
Most már világosan látom, hogy a modern világnak se távlata, se értelme, se haszna és azt is, hogy aki ezt tagadja, az tulajdonképpen egy bűnöző, az egyetlen mentő körülmény számára az, hogy volt kitől eltanulni a közönynek, az érzéketlenségnek, a felelőtlenségnek ezt a túláradó bőségét, illetve nem nagyon volt kitől eltanulni az ellenkezőjét. Egy bűnöző, aki mindenkit megvezet azért, hogy neki még legyen egy kis fizikai, szellemi vagy lelki nyugalma, miközben az élhető Föld eltűnik, mert minden valóban élhető létmódnak befellegzik rajta. Ezzel tényleg tönkre tudja tenni bárki az életét, sőt embermilliárdok életének tönkretételéhez is kiválóan hozzá tud járulni így. Ez Európa, ez a fejlett nyugat, megérdemeljük, hogy végünk legyen, sőt remélem is, hogy hamar véget érünk, mert akkor talán nem lesz elég időnk mindent elpusztítani.
Na ezzel kell valahogy először szembe nézni, utána meg szembe menni. Tudom, hogy ez egy 180 fokos fordulat, tudom, mert most csinálom meg éppen, lassan kimondhatom, hogy elindultam az úton visszafelé – legalább elindultam, ha messzire még nem is jutottam rajta. A civilizációnk össze fog omlani – biztos, hogy nagyon hamar. Ha együtt mozgunk vele, mi magunk is összeomlunk, ha viszont van bátorságunk leválni róla, saját igazi belső személyiségünk szikla alapjára építeni, akkor emberi minőségünk mélyvalósága teret kaphat, kibontakozhat a most következő nagyon nehéz időszakban, az életünknek lesz valódi, maradandó, mély időben megmutatkozó értelme. Igen, én ezeket a dolgokat most már kezdem látni.
Abban a buborékban, amelyben felnőttünk a látásnak az elvi esélye sincs meg, ugyanis az a buborék a bűn maga. A látásért a buborékból, a civilizáció gondolkodásmódjából ki kell hullni – ez a látás alapfeltétele – ahogy Jézus is kihullt belőle például meg az összes próféta előtte, akik nekem emiatt példaképeim, vagyis követem őket, azt csinálom, amit ők, tehát próféta vagyok én is, és kérem szépen, hogy ettől a kijelentésemtől ne szarja magát össze senki se ijedtében, mert nincs benne semmi félelmetes, azt viszont én sem tudom hova tenni, hogy rajtam kívül nincs másik százmillió ember, aki ugyanezt állítaná magáról – ugyanis az lenne a normális. Régóta készülődött ez bennem, voltak előzményei, de csak az ukrán háborúval érkező sokk, illetve az utána következő időszak oldotta meg, mely során az egész eddigi életemet újra gondoltam. És most már nagyon világosan látom, hogy ezt az újragondolást nem csak nekem, hanem a lehető legtöbb embernek meg kell tennie, ha azt akarjuk, hogy az emberiségnek legyen legalább matematikai esélye a folytatásra a civilizáció összeomlása után. Vagy csak arra, hogy páran legalább az életük végét emberhez méltó módon töltsék el itt a Földön, és utána emberhez méltó módon távozzanak el innen.
Igen, sokáig én is úgy láttam, hogy ezt a fordulót el lehet lógni, mert így is jó meg úgy is jó, milyen szép a sokszínű világ, amelyben mindenki kicsit máshogy lát mindent. Mostanra sikerült rájönnöm arra, hogy ez egy oltári baromság, mert így jó, úgy meg nem, ezen áldás van, azon meg átok, és egyáltalán nem mindegy, hogy az ember melyiket tolja, elvállalja-e jót és elutasítja-e a rosszat, nem mindegy, hogy a fehér vagy a fekete farkast eteti magában. Hogy a nyugati civilizáció a kezdeteitől fogva szembe megy a világ szellemi rendjével, sőt az anyagi realitásaival is, az olyan egyértelmű, hogy csak ki kell mondani, mást nem is szabad csinálni vele, mert aki az első mondásból nem érti meg, az tőből menthetetlen. Erről nem szabad elkezdeni még beszélgetni sem, mert ez egy olyan trivialitás, hogy a tartalmának egyetlen mondástól napnál világosabban kell felragyognia. Ez egy olyan trivialitás, hogy minden róla való beszéd sápasztja, aki ezt nem érti meg első szóra, annak a házából ki kell menekülni, sőt a városából is, és a port is le kell rázni a lábbelinkről, nehogy az illető viselkedésének a legminimálisabb hatása maradjon rajtunk. Igen, tanúságot tenni, tanítónak lenni nagyon nehéz munka, szívvel-lélekkel lehet csak csinálni, mert könnyen előfordulhat, hogy az embertől szinte mindenki elfordul miatta, legalábbis egy időre, de közben mégis csak ez az egyetlen vállalható magatartás, aki pedig ezt a feladatot még külön, személyes meghívásként is kapja annyi egyértelmű jel formájában, hogy nincs puzzle, amelyik világosabb képet adna kirakva, az most már tényleg felejtse el az összes korábbi őrültséget, amelyben eddig olyan nagyon hitt, hogy nem vett észre semmi mást.
Hittük, hogy felértünk a csúcsra, most meg kiderül, hogy csupán egy az emberiség elleni bűncselekmény következményeit látjuk magunk körül, amelyet a modernitásra törekvők együtt követtek el, és akiket ezért a tettükért simán bíróság elé lehetne állítani. Amíg erről az alapbajról nem beszélünk, addig a többi beszédnek nincs semmi értelme. Addig az összes többi bölcsesség olyan papírvékony igazság, hogy az első szél elfújja. Amíg az emberiség ezt az alapbaját nem azonosítja be, és nem ad rá jó választ, az összes többit se fogja tudni jól megoldani. Belekerültünk egy olyan legalább 2000 éve tartó "fejlődés" spirálba, amely minden más örvénynél nagyobb erővel húzza le - most már az emberiség egészét - a pokol legsötétebb mélységeibe. Ezt kell valahogy kicselezni, a gyermekeinknek meg még inkább. Egyedül erről szabad és kell beszélnünk nekik, minden létező módon, hogy még időben megértsék. Meg kell érteniük, hogy az ember nem annyi, amennyi most, a hanyatlása végóráiban látszik belőle, meg kell érteniük, hogy ők sem azok, amit a társadalom gondol róluk, meg kell érteniük, hogy ők olyan angyalok, akiknek muszáj minden szörnyűség ellenére valameddig életben maradniuk, mert amikor majd ez a mostani világrend összeomlik, nekik kell megalkotniuk, felépíteniük az újat. Elképzelhető, hogy nem fog sikerülni, de ezen a végtelenül sötét órán akkor sincs más út, mint nagy erőkkel törekedni rá, mert minden más a javak további önző és felelőtlen felélése csak, ami viszont nem embert, hanem egy kupac szart csinál belőlünk – uff, én beszóltam!
-----------------------------------------------------
A tetoválásokkal a lábamon a tenyeremen és a nyakamon azoknak a nomád népeknek adom meg a tiszteletet és hívom fel a figyelmet rájuk, akik nálunk sokkal kevesebb nem megújuló erőforrást használtak fel, de közben - pont azért, mert a puszta életben maradásukért is jóval többet kellett dolgozniuk, mint nekünk - a külső valóság és saját maguk mélységeit is sokkal jobban megértették, mint mi, és ezért ők bármelyikünknél nagyságrendekkel szellemibb, emberebb emberekké váltak. És ezen a mi nagy műveltségünk meg a nagy tudományos hátterünk se tud változtatni, sőt sokat ront rajta. Az illegális eszközökkel elért jobb életkörülményeink minket nem felemeltek, hanem teljesen tönkre tettek. A történet arról szól, hogy ezt a modern ember valahogy megértse, mostani agresszív fasiszta létmódjának borzalmától forduljon el örökre, ne akarja gyakorolni azt soha többé. Aztán hogy ezt a történetet valaki túl fogja-e élni vagy sem azt nem tudom, de azt igen, hogy csak a túlélés reményében töltött idő és tett erőfeszítés méltó hozzánk emberekhez mert az összes többi csak a pillanat előnyeinek az önző kiélvezése - azt meg elég sokat csináltuk már eddig ahhoz, hogy most már ne akarjuk folytatni. Ember küzdj és bízva bízzál!