Mottó: Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem tudnátok elviselni. Amikor azonban eljön az Igazság Szelleme, elvezet majd titeket a teljes igazságra. (János 16:13)
Istenek alkonya
(Lehet, hogy elég lett volna ezt a levelet megírni rögtön –
akik a korábbiakból is kaptak, azoktól bocsánatot kérek – sajnos elég lassan találom
meg a helyzetnek legjobban megfelelő szavakat…)
Szelíd hangnemben
Hogy a világban most nem egy fejlődés, hanem egy
összeomlásba torkolló hanyatlás játszódik le, azzal azért illett volna hamarabb
tisztába kerülni. Persze ebből a körülményből nem
következett volna az életünk értelmetlensége, akkor sem, ha észrevesszük,
az viszont igen, hogy miatta egészen más létstratégiára van, illetve lett volna
szükség az elejétől fogva. Ha mi becsületes emberek lettünk volna, akkor ezt a körülményt
felnőtt életünk elején szépen bemértük volna, nem csúsztunk volna bele mi is
abba az illúzióba, hogy a nyugati ember egy fejlett lény, és nem csúsztunk
volna bele abba a here létmódba se, amelyet pont az elmúlt 35 év során járatott
csúcsra. Ha mi becsületes emberek lettünk volna, elkezdtünk volna keményen
dolgozni azért, hogy a társadalom legalább kétezer éve tartó elképesztő
tudatvesztése, a létmódunk tökéletes bomlottsága nyilvánvalóvá váljon
körülöttünk nagyon sok ember számára, és hogy velük együtt képezzük annak az új
életnek a magját, amely az összeomlás után majd ki fog tudni hajtani itt a
Földön.
Nem művészet úgy fejlődni, hogy közben a Föld nagyon
korlátozottan rendelkezésre álló erőforrásait gyorsuló ütemben éljük fel. Sőt,
nem csak nem művészet, hanem mérhetetlen gyalázat is, ez a társadalom most,
illetve már nagyon régóta mégis ezt csinálja. Egy ideig lehetett azt mondani,
hogy a pusztítás elenyésző a rendelkezésre álló készletekhez képest, vagy nem
tudjuk, hogy mekkorák a készletek, de biztos kimeríthetetlenek, tehát olyan
nagy baj nincs vele, viszont azon a ponton már réges-rég túl vagyunk, vagyis most
már mérhetetlenül zűrös az egész ganéj viselkedés, és mérhetetlenül nagy a
felelősségünk is, hogy ez a probléma nincs jelen sem a társadalom kollektív
tudatában, sem a mi személyes tudatunkban, vagy ha halványan pislákol is valami
belőle, messze nem annyira, mint amennyire az erőforrásaink utolsó cseppjei
fogynak el éppen. És akkor csodálkozunk, hogy „Jé, összeomlunk?” Persze, hogy összeomlunk
– mi más történhetne velünk ezek után? Matematikai esélye sincs semmi másnak,
nem kell nagy tudósnak lennie senkinek ahhoz, hogy ezt világosan lássa.
Ez nem a társadalom egészének a kudarca csak, ez
mindannyiunk személyes kudarca is, akik ebbe a társadalomba beálltunk, abban „boldogultunk”,
családot, gyereket csináltunk benne úgy, hogy a folyamat alapbajával valahogy
elfelejtettünk tisztába kerülni, szembenézni előtte. Meg a feladatokkal is,
amelyek következtek volna belőle. Mert ez nem egy kikerülhetetlenül adódó
körülmény volt, amelyen úgy sem lehetett volna segíteni. Az embernek nem annyi
a dolga, hogy amíg lehet, addig aknázza ki a kincseket, utána meg tárja szét a két
kezét, húzza le a rolót, mint a zöldséges este, hogy sajnálom, ennyi volt,
nincs több krumpli, zár a stand! Az embernek az lett volna a dolga, hogy úgy
fejlődjék, úgy boldoguljon, hogy közben a Föld se romlik el, élhető marad az
idők végezetéig. Ez lett volna a házi feladat, de ezt valahogy nem sikerült
felfogni. Hát majd az összeomlásból meg fogjuk érteni, illetve azok, akik
túlélik. Feltéve, hogy elég jól felkészítjük őket arra a pillanatra, amikor
ezzel, mint véres valósággal majd szembe kell nézniük.
Lehet erre azt mondani, hogy én egy beteg ember vagyok, nem
gondolkodom normálisan, hiszen így nem gondolkodik senki. Egyébként nem hiszem,
hogy senki, de ma még kétségkívül kevés embernek van elég bátorsága ezt a
kétezer éves eltévelyedést világosan exponálni, még saját maguk számára se
világítják meg ezt sokan, de attól tartok, hogy a számunk növekedni fog, egyre
többen leszünk olyan betegek, mint amilyen én már most is vagyok. Meg attól is
tartok, hogy inkább egészségesnek kéne nevezni minket azért, mert bennünk ilyen
gondolatok felmerülnek, legalábbis egy kicsit kevésbé betegnek, mint a többit,
akik még most is vakon bíznak a hologramok valóságtartalmában. Sokan nőttek fel
ebben a beteg közegben úgy, hogy a betegségéről a legcsekélyebb képet sem
alkották meg, egy pillanatig sem vették észre tökéletes abnormalitását,
ellentétben velem, aki mérhetetlenül sok kudarc és lelki és testi szenvedés
árán, de most már egy ici-picit túllátok azon a delíriumon, amely a nagyon nagy
többséget még mindig belengi. Mert – sajnos – egyáltalán nem érzem azt, hogy
sokan járnának ott, ahova én nagy nehezen eljutottam. Más kérdés, hogy akkor most
mit fogok csinálni ezzel a látással.
Igen, nagyon nagy feladat kitalálni, hogy akkor innen merre
tovább (azon túl, hogy szelektív hulladékgyűjtés, meg környezettudatos
közlekedés, mert az utóbbi kettő is valami, de nem hiszem, hogy egy felnőtt
férfiembernek ezen a szinten kéne kimerülnie). Egy nagyon nehéz feladat a
feltárult mondanivalót elég egyértelműen üzenni, a társadalom kollektív
tudatában a szükséges változás előmozdításához akárcsak egy morzsányit is
hozzátenni. Borzalmasan nehéz, de csinálni kell mégis, egyszerűen azért, mert
másnak nincs semmi értelme. Minden más olyan, hogy az állat is többre képes,
mert tud összhangban élni a természettel, miközben mi emberek, ha csak annyit
teszünk, amennyit eddig, nem. Hála istennek fut az angyal projekt, sőt újabb és
újabb impulzusokat kap, majd egyszer leírom, hogy miről szól, de a neve jelzi,
hogy angyalokra van szükség benne. Igen, angyalokra van szükség itt a Földön,
olyan emberekre, akik nem akadnak meg azon, hogy nahát, ez nem sikerült, hanem
tudnak, mernek kitűzni maguknak és másoknak is új célokat, amelyek
megvalósítását az összeomlás után életbe maradók majd nagyon szépen el fogják
tudni kezdeni. Igen, az emberből, az ember igazi képességeiből még nem tárult
fel semmi, és amíg nem fejezzük be azt az őrültséget, amelyet most mindnyájan
művelünk, addig nem is fog, de utána talán igen.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
Mi a jövő gyermekeit szültük meg, neveltük fel, csak még nem
tudtuk akkor, viszont most már tudjuk. Illetve valahogy el kell érni, hogy ők
már tényleg a jövő gyermekei legyenek, akik ennek a világnak a vége után majd
elkezdik építeni az újat, ők egy új nemzedék lesznek, akik élni és nem felélni
fogják a Föld adottságait, ahogy mi eléggé el nem ítélhető módon csak az utóbbit
tettük, és emiatt a legcsekélyebb büszkeségre sincs okunk, az egész eddig
életünk egy kalap szar nem sok, annyit se ér. Ha az időnk hátralévő része
alatt, a megbánásunkkal, a becsületes helytállásunkkal, a hősies
tanúságtételünkkel, érzékennyé teszünk elég sok fiatalt, kezdve a gyermekeinken
és utána folytatva a többin, akkor lesz jövője az emberiségnek, ha ezt nem
tesszük meg, nem lesz, és ezen kívül még meghalni is úgy fogunk, hogy csak kárt
tettünk a Földön, hasznot nem hajtottunk semmit.
Az emberiség egy korszakváltás, eddigi legnagyobb
korszakváltása előtt áll, és emiatt most vannak kiválasztottak, akiknek a majd
bekövetkező változásban elöl kell járniuk, akikben ez a változás hamarabb
lejátszódik, hogy ők utána tudjanak segíteni a többieknek. Mi ilyen angyalok
vagyunk, akik ezért egy élesebb látást, egy mélyebb érzést kaptak, de közben
nagyobb felelősséget és nagyobb feladatot is. Ebben a modern világban nekünk már
biztosan nem szabad berendezkednünk, és a gyermekeinknek se üzenhetjük, hogy ez
a teendő. Ennek a modern világnak vége lesz, de az új kor reményében, azzal,
hogy az új korért teszünk, az új korért élünk, az új korért írunk, azért
mesélünk, azért festünk, azért alkotunk, azért harcolunk, azért áldozzuk fel
magunkat, szóval így boldogok lehetünk és boldogok lehetnek ők is. Csak ezt
világosan el kell mondanunk nekik, sőt úgy kell eléjük élnünk ezt a hírt, ezt a
küldetést, hívásra adott választ, hogy azt megértsék tényleg.
Nem vagyok ide, ebbe a modern világba való, és most már egyáltalán
nem érzem feladatomnak, hogy idevalóvá váljak, sőt pont az ellenkezőjét érzem
nagyon fontosnak, hogy a nem ide tartozásomat, azt, hogy ez a modern világ
nekem nem otthonom, nagyon tudatosan vállaljam, amennyire csak lehetséges
elkülönüljek tőle, leváljak róla, és a lehető legtöbbet hozzam ki abból a
polaritásból, amely a külvilág és az én belső lényem között feszül, az utóbbi
javára. Nem azért jöttünk ide, hogy berendezkedjünk, jól érezzük magunkat itt,
hogy ennek a rendszernek a részévé váljunk, az egy borzalmasan gyenge és
minősíthetetlenül aljas cselekmény volt eddig. Az én országom nem e világról
való, mondta az, aki tisztába került a küldetésével, és ha mi is tisztába
kerülünk a saját küldetésünkkel, akkor ezt mi is látni fogjuk. A rókának odúja
van, a madárnak fészke, de az emberfiának nincs hely, ahova lehajthatná fejét.
Úgy küldelek Benneteket, mint bárányokat a farkasok közé, így vagyunk itt ezzel
a rettenetes kiszolgáltatottsággal, ebben az óriási feszültségben az életünk
minden napján, és ha ezt most még nem érzékeljük, az egy elrettentő jel, hogy
egyelőre még a hazugok álmát alusszuk...
Az igazság az, hogy eddig se tudtam teljesen nyugodt szívvel
részt venni abban a hazugság áradatban, amely ezt az egész modern világot
jellemzi, mindig bántott, hogy olyasmit csinálok, ami nem én vagyok, sohasem
éreztem jól magam ebben az állapotban, az ukrán háború kitörése óta viszont ez
már elvi képtelenség is a számomra. Ahogy Mseridon Buzzati novellájának a végén
meglátta, hogy hova akart ő visszamenni, miért imádkozott ő éjjel-nappal
rengeteg időn át, és abban a szempillantásban örökre megértette, hogy ő oda már
sohasem fog tartozni, úgy értettem meg, amikor kitört a háború, hogy én „normális”
ember már nem leszek soha. Leginkább azért nem leszek normális, rendszer
konform ember, mert nem is voltam az egy pillanatig se, csak megjátszottam,
hogy az vagyok a belőle fakadó pár pillanatnyi előnyért. Hát mostantól nem
fogom megjátszani magam akkor sem, ha fakad belőle pár pillanatnyi hátrány. Nem
azoknak akarok imponálni, akik ezt a mostani tűzijátékot csinálják, hanem
azoknak, akik majd az őserdők mélyén meg a városok romjain fognak tovább élni,
amikor ez a civilizáció már nem lesz sehol. Utóbbiak úgy, hogy tanulnak a mi
hibáinkból, előbbiek pedig úgy, hogy eddig is mindent tudtak.
Ez a társadalom nem valódi, egy valódi emberekből álló
közösség nem így viselkedik. A valódi emberek nem égetik, fogyasztják el az
évmillió évek alatt feldúsult erőforrás készleteket néhány évszázad alatt,
ilyet csak kificamodott tudatú, a rendből, a mély idő rendjéből kizuhant
bűnözők csinálnak. Nem én vagyok az egyetlen, aki ennek a társadalomnak a
folyamataival semmit sem tud kezdeni, akinek a számára olyan idegen az egész,
mint bushman-nak az óriáskerék. Nem én vagyok egyedül ilyen, és leszünk egyre
többen, ahogy egyre több tűzfészek fog belobbanni. Viszont közben sokan érezzük
azt is, hogy van más, van egy olyan létminőség, amelyet ez a mostani rendszer
fojt, de utána teret fog kapni, sőt akkor nagyon fontos lesz. És most már nem
az a fő feladat, hogy a régit tartsuk meg, mert annak az ideje lejárt, hanem
hogy az újról adjunk hírt, az új érkezését készítsük elő.
A felelősség egy képesség. A magyar nyelvben ez talán nem
olyan szembeötlő, mint mondjuk az angolban (a responsibility a
resonse-ability-ből lett), de a lényeg ugyanaz, egy adott helyzetre vagy tud
adni valaki jó választ vagy nem. Aki felelős, az tud, aki nem felelős, az nem
tud. A nyugati ember ezzel a képességgel nem rendelkezik, nem felelős, a Földön
nem tud boldogulni, mert arra a helyzetre, amelybe került, hogy itt van egy
bolygón, ahol rengeteg minden gyönyörű, de ahol az erőforrások mégis csak
végesek, jó választ adni képtelen. A felelőtlensége, a választ adni
képtelensége miatt hanyatlik a nyugati ember, és veheti át a helyét egy másik,
egy felelős, aki ennek a helyzetnek minden vonatkozását át fogja látni, és
képes lesz jól megfelelni a neki feltett kérdésre. Aki itt felelősen akar
viselkedni, az ne a letűnő régi, hanem a majd megszülető új emberrel azonosítsa
magát.
Határozott hangnemben
Egy összeomló civilizáció utolsó óráit, ha nem az utolsó perceit éljük, de még
ennél is többet kell mondanom, mert nem egy random civilizáció dől most össze,
hanem az, amelyik az egész Földet az uralma alá hajtotta, mielőtt ebbe az "életszakaszába"
jutott, vagyis most az egész emberiség hanyatlik vele együtt. És ha úgy élünk,
hogy ezt, meg az egész idevezető folyamatot nem tekintjük, mert nem vagyunk
képesek, nem akarjuk, nem merjük felfogni, hogy mi történt, akkor továbbra is
egy álomban fogunk ringani, és abban az álomban rengeteg nagyon fontos
feladatot nem fogunk megoldani, és azzal borzalmas károkat fogunk tenni a már
eddig okozott károkon felül is.
Az első pillanattól kezdve érzékelnünk kellett volna ezt a
csapda helyzetet, ennek az érzékelésnek kellett volna lennie az alapnak
mindenhez, amit csinálunk, de legalábbis a felcseperedésünk végére, a felnőtt
korunk elejére ezt kristálytisztán látni kellett volna, és minden fontos
döntésünket ennek a csapda helyzetnek a nagyon komoly figyelembevételével lett
volna szabad csak meghozni. Ezt mulasztottuk el, ehelyett mentünk bele mi is
színtiszta illúziókba, ehelyett kezdtünk el mi is olyan várakat építeni,
amelyeknek semmi alapjuk se volt, ehelyett hittük azt a hologramokról, hogy
valóságosak, ehelyett stb, stb, stb. Iszonyat az, amit csináltunk, visszanézek
az életemre, és kiver a hideg verejték. Nem tudom, hogy mit lehet ebből jóvá
tenni, mert ha mostantól az életem végéig egy tüzes fogóval cibálná a nyelvemet
egy hóhér, akkor se tudnék annyit szenvedni, mint amennyit a gyermekeim meg az
unokáim fognak nyilván miattam is. Mert én kurva jól éltem, és szartam bele
abba, hogy velük mi fog történni, az egész eddigi életem erről szólt – lényegében
minden perce!
Nem tudom, hogy lehet ezzel elszámolni, valószínűleg sehogy.
Gőzerővel kell készülni arra, ami akkor lesz, amikor ez a modern világ majd
lesüllyed a pokol fenekére, mert ott a helye, már rég ott kéne lennie, mert
akkor nem pusztított volna el ennyit a bolygó nagyon korlátozottan rendelkezésre
álló erőforrásaiból. Gőzerővel kell készülni arra, hogy legalább a pár
potenciális túlélő megértse, hogy milyen delíriumban lebegtünk mi itt 2000 éven
át, miközben azzal hülyítettük egymást, hogy ennek a rablógazdálkodásnak lehet
jó vége is. Nem 35, nem 50, legkevesebb 2000 éve már világosan látni lehetett
volna, hogy ez hova fog vezetni, 2000 éve ez már olyan egyértelmű volt, mint a
2 x 2 = 4, megjegyzem Jézus látta is. És nekem voltak is rossz érzéseim már
elég régóta, mégsem esett le a tantusz, amíg nem néztem végig a Keletiben, a
hatodik vágány peronján a záhonyi vonat érkezését, amelyről ukrán menekültek,
főleg asszonyok gyermekekkel, karon ülő gyermekekkel is kászálódtak le hajnali
fél négykor ki tudja hány napja tartó rettenetes menekülésük után, mert odahaza
hirtelen semmijük se lett.
Nekem még van annyi pénzem, hogy tudok bérelni egy kis
fűtött lakást Szobon, és tudok venni a boltban akár drága csokoládét is, de
hogy ettől nem jobb, hanem inkább még rosszabb is a lelkiállapotom az övéknél,
az olyan biztos, mint hogy nem én vagyok a Hófehérke a hét törpével együtt.
Azóta eltelt csaknem 21 hónap, azalatt a 21 hónap alatt összeállt a fejemben a
kép eddigi életem összes borzalmas cselekményéről, amelyek nagy részét még
mindig űzöm egyébként, de azért igyekszem áthangolódni most már, és nem
beleélni magamat ennek az összedőlő világrendnek a búcsúbuli hangulatába.
Azt elhiszem, hogy az ember egy nyomorult lény, mert egy kis
nyalókával be lehet vinni őt akármelyik zsákutcába, de azt nem, hogy ez az összes,
ami telik tőle. Nem, bent a szívünk mélyén mi nem ilyenek vagyunk, nem ezek a
mocsok, szarházi, fasiszta szörnyek vagyunk ott – ott bent, mi szentek vagyunk,
akik az életüket is odaadják azért, hogy az utánuk jövők tanuljanak, és ne
kövessenek el olyan hibákat, amilyeneket ők elkövettek. Nagyon nagy örömmel
meghalnék már holnap, mert élvezni az életet, ahogy eddig élveztem, én már nem
fogom tudni soha, de azt hiszem még nem lehet, mert még van hátra pár feladat.
The trees are lovely dark and deep but i have promisses to keep and miles to go
before i sleep and miles to go before i sleep.
A világ legfejlettebb civilizációjának az összeomlása nem
lesz babazsúr, de lehet, hogy szükség lesz rám ebben a folyamatban még, lehet,
hogy lesz szerepem abban, hogy valakinek valamilyen fontosat valahogyan
elmondjak előtte, közben vagy utána. Nem tudom, hogy a világrend, a jóisten, a
Nagy Szellem, a sors, a karma mit vár tőlem, de nagyon szeretném most már azt
csinálni, amíg számít rám, amíg számol velem, elkérni tőle minden reggel azt a
feladatot, amelyik arra a napra szól, és utána megoldani legalább négyes alára.
Nem lehetetlenség úgy élni, hogy a világrend, a jóisten, a Nagy Szellem, a
sors, a karma tudjon velem valamit kezdeni, nyilván nem könnyű, de a könnyű dolgok
miatt a fűszál került a rétre, és nem az ember a Földre. A vihar kitört,
mostantól nem szabad másra gondolni se, minden mást el kell felejteni, ez a
világhelyzet most és ennek megfelelően kell viselkedni és helyt állni benne.
Nekem is, Neked is, neki is, mindenkinek!
Azzal, hogy fiatalon
mi ebbe a teljesen fenntarthatatlan módon élő és már akkor is bőven hanyatló társadalomba
mindegy hogyan, akárhogyan beálltunk azért, mert a szüleink mondták, hogy
csináljuk, meg azért, hogy legyen körülöttünk egy kis fény meg egy kis
közösségi élmény, végzetes hibát követtünk el. Nem a valódi személyiségünk
fejlődött ki itt, egy csinált álszemélyiség nőtt ránk, amelyet ez a fasiszta
közeg táplált, etetett minket, hogy az a majom majd milyen jó lesz. A majmot
toltuk, mert azzal lehetett villantani, miközben belső lényünket, aki igazán
számított volna, lényegében mi magunk nyírtuk ki. Most pedig itt az összeomlás
tényleg, és ha még mindig elnézünk e tény felett, mert számot vetni vele nagyon
kínos, akkor az összes eddigi hibánkat négyzetre emeljük és tényleg mi leszünk
a világtörténelem leggyalázatosabb szereplői – az életünk egyetlen komoly
kérdésére sem fogunk tudni értelmes választ adni ugyanis.
A hivatkozott Buzzati novella több helyen, például itt is olvasható:
https://tizenketangyal.blogspot.com/p/aki-meg-akart-gyogyulni.html. A kártyákat
lehet, hogy jobb napi egyesével vagy még lassabban olvasni – majd meglátjátok!
És az utolsó kártyával (Angyal teszt) kapcsolatban kérek visszajelzést, mihelyt
úgy érzitek, hogy képesek vagytok kedvező választ adni a rajta szereplő
kérdésre! May the force be with us! Az erő legyen velünk!