Szóval egy olyan cégnél töltöttem el 25 évet amelyiknek a felső vezetőivel most nem tudom még szóba se hozni az SUV problémát - legalábbis nagyon úgy néz ki. Hogy az összes zöld erőfeszítés hatása megbukik azon, hogy közben kifejlődik egy még a korábbinál is sokkal pazarlóbb sokkal kártékonyabb sokkal agresszívabb autózás és mi Michelin ennek tulajdonképpen - ha nem is túl hangosan de - tapsolunk. Nekem ez az ellentmondás ilyen erősen nem exponálódott korábban, autókra szükség van, nem jó, hogy így van, de nem lehet megélni nélkülük, és akkor szükség van abroncsokra is - pont - ezzel nagyjából meg tudtam nyugtatni magam már amennyire egyáltalán idegeskedtem a munkám jellege miatt. Most viszont óriási feszültséget érzek ott, hogy a gyermekeknek tartok klímafreskó foglalkozást - azoknak a gyermekeknek akiket a szülei a tanárai sőt az egész társadalom nagyon csúnyán átvág - mert nem mondja meg nekik hogy mi vár rájuk közben viszont ugyanaz a cég, amely ráállított a klímafreskózásra, szemrebbenés nélkül ontja magából a szükségtelenül nagy autókhoz való abroncsot (én meg szemrebbenés nélkül felveszek egy elég jó fizetést tőle), és még annyit se lehet kicsikarni a vezetőiből, hogy bocsi, de muszáj. Egyébként lehet, hogy Eduárd Michelin halála után, illetve amikor semmi nem derült ki a halála körülményeiről, ezt a céget rögtön ott kellett volna hagynom. Mert legkésőbb azóta én nagy valószínűséggel hidegvérű számító bérgyilkosok jól fizetett alkalmazottja vagyok, vagyis egy olyan echte bűntárs, hogy annál valódibbat kutatva se lehetne találni. Hogy nem könnyű, amit csinálsz, azt látom, de Te azzal a nem könnyűvel el fogsz tudni számolni, én meg a magam könnyűével kitörölhetem a seggem. Írhatok én gyönyörű leveleket tucat számra meg blogot meg angyal projektet, meg végezhetek szociális munkát akármennyit, meg az egész testemet teleszurathatom rúnákkal, ez az egész egy olyan pici kármentés lesz csak, hogy a légy is nagyobbat fingik nála. Amikor már azt hiszem hogy kicsit legalább vége, ki van fényesítve a glória, lehet tündökölni, akkor kiderül, hogy ganéjabb vagyok, mint amennyire a legrosszabb periódusomban hittem magam annak.
Ha van valamilyen gondolatod hogy mit lehet ezzel csinálni akkor nyugodtan mondd el, nekem most nem túl sok lövésem van, igyekszem majd megszólítani a cég környezetvédőit, igyekszem utánajárni, hogy a sok dicsekvésnek mennyi alapja van, hogy a CO2 kibocsájtást hogy számolják, igyekszem majd jó kérdéseket feltenni, átlátni az indikátorokat, de szinte biztos, hogy le fogok pattanni mindenkiről. Ha meglenne a 12 angyal akkor még frontszolgálatot is vállalnék de nincs meg még a töredéke se, süketek, vakok, bénák vesznek körül, aki meg egyik se, az betegnek tartja magát, és ott akad meg, mindenki olyan gyáva, mint egy újszülött nyuszi, én is, mert a bátorság ott kezdődik, ahol Te vagy és amit Te vállalsz. Na mindegy...
Tegnap itt volt egy barátom elmentünk kirándulni, egy ponton valahogy kibukott belőlünk egy magyar népdal, elénekeltük, visszajött az emlék gimnazista koromból, amikor még órákon át tudtunk magyar népdalokat énekelni a bakonyi éjszakában a tábortűz körül ülve. Akkor még egészen más képet alkottunk a világról, akkor még úgy tűnt, hogy sok minden kerek és van és főleg lesz egy csomó gondtalan derűs pillanat az életünkben tényleg. Legalábbis nem nagyon gondoltunk az ellenkezőjére, de most nincs egy olyan pillanat se, hogy felhőtlenül lehetne örülni neki, illetve ez így nem igaz, viszont nagyon ritkán fordul elő, mert a legtöbb helyzetről kiderül, hogy csinált, mű, megjátszott, vagy nagyon kisértékű, valójában minden örvendezésre teljesen alkalmatlan. Vegytisztán ez tényleg a háború óta van így, de ami még rosszabb, hogy a háború a korábbi örömökről is lerántotta a leplet, rávilágított arra, hogy mennyire becsaptuk magunkat már akkor is értük. A rúnák közül a wunjo tűnik most a legtávolabbinak, egy olyan dologra utal, amelyben már nagyon-nagyon régóta nem volt részünk. Márpedig öröm nélkül nem lehet sokáig élni, az örömtelenség nagyon gyorsan elbánik az emberrel, tehát nincs más, mint meglátni az örülni valót a fájdalomban, a kitaszítottságban, a magányban, a szenvedésben is. Meglátni ezekben a teljesen reménytelen dolgokban is, amelyeknek a szálai olyan kuszák, hogy talán soha sem fogjuk tudni kibogozni őket. Meglátni, hogy a mélye ennek az egésznek akkor is egy jó folyamat, és akkor is, ha sehol másutt, feljebb nem látszik ebből a jóságból semmi. És megérteni, hogy azért az örömért oda lemenni jó, és hogy az ember áldozatot hozva mégis csak szert tehet rá. Annyira vágyom arra, hogy mélyen átéljem a pillanatokat, a fájdalmat is, olvastad a fájdalom verseket, sokkal jobban félek attól, hogy a semmivel fog elmenni az idő, mint attól, hogy fájdalom ér majd. Ha valami, akkor legalább ez megvan már...
Megvan, hogy rettenetesen ügyetlenül, sőt bénán, de mégis csak azt csinálom már, amit kell, és megvan a szándék bennem, hogy végig vigyem bármi is lesz belőle. Nincs meg az, ami Neked, hogy az életed patyolat fehér, az nekem már elúszott, nekem már csak Ágnes asszony lepedője van, de legalább próbálom kivenni belőle a foltot még ha tudom is, hogy sokat nem fogok tudni tisztítani rajta...
