Ki, ki, ki...

Ez egy buborék valóság – itt éltük le az egész eddigi életünket. Milyen gyorsan akarunk felébredni és felébreszteni a gyermekeinket, az unokáinkat is abból a szánalmas illúzióból, amelyben felnőtt korunk kezdete óta ringattuk magunkat meg őket is? Milyen gyorsan fogunk elég bátorságot összeszedni, eléjük állni és bevallani nekik azt a hatalmas hibánkat, hogy egy hologramban hittünk, mindent arra építettünk fel és őket is abba neveltük bele, velük is azt hitettük el? Ez a kérdés! Mert a válaszon fog eldőlni, hogy a mostani pusztítás és pusztulás helyett a remény jele, majd a jövő megszülethet-e. Semmi máson – csak ezen fog múlni. Az a zombi társadalom, amelyet a Földön létrehoztunk, egy rémálom – olyan mértékig rémálom, hogy ahhoz egyetlen másik sem hasonlítható. A feladatunk az, hogy egy mély változást indítsunk el, egy olyan változást, amely nehéz lesz és komoly áldozatokat fog követelni, de vissza fog vinni minket abba a szerves egységbe, amelyet egy csili-vili csoda civilizáció Júdás pénzéért réges-rég elhagytunk, azóta élveztük a Földből kiszedhető erőforrások perc előnyeit, azon kívül semmi mást se csináltunk. Egy olyan csili-vili civilizáció Júdás pénzéért, amely a legelső napjaitól kezdve deficites volt, minden fenntartható alapot nélkülözött. Hülyét csináltunk magunkból, egymásból, a gyermekeinkből, mindent elárultuk, de leginkább magunkat, velejéig korrupt alakok lettünk. Innen kell kivonulni, ahogy a zsidó népnek Egyiptomból, bár az ő kivonulásuk csak gyenge előképe volt a miénknek, semmi se ahhoz képest, amelyet nekünk kell majd végig járnunk. Ki kell mennünk a sivatagba, ha legalább az életünk hátralévő részével szeretnénk elszámolni (mert az eddigi részével biztos, hogy nem tudunk), akkor nem tehetünk mást. Ki innen – figyelve legbelsőbb legemberibb érzékeinkre, használva legbelsőbb, legemberibb lelkierő készletünket – ki, ki, ki…