Ez szörnyű!

Hogy ez egy olyan történet, amelynek nagyon hamar vége lesz, azt a szüleink nem fogták fel, és emiatt mi is csak nagyon nehezen. Ők nagyot hibáztak, mi pedig valószínűleg még náluk is nagyobbat. Elborzadva gondoolok arra, hogy mi mindennel töltöttem el az életemet, olyan dolgokkal, amelyeknek nagyon kevés hasznuk, csak marginális hatásuk volt, van vagy lesz a jövőre nézve, miközben a legfontosabb, hogy az összeomlásra készüljünk és készítsünk másokat is, mint feladat fel sem merült bennünk, pedig azt már fiatalon is látni és elvállalni kellett volna. Ez szörnyű - emiatt van az, hogy én most már csak akkor tudok elszámolni magammal egy kicsit, ha a napot háborús üzemmódban töltöttem el, fegyelmezetten és folyamatosan és engedelmesen fókuszálva a bennem lévő személyes jelenvalóra, a tőle jövő indíttatásokra és azokra a belőle fakadó energiákra, amelyek már sokkal régebb óta is szerettek volna felszabadulni, de én nem voltam nyitott rájuk, együttműködő velük. Most már egy kicsit az vagyok, és ez jó, de még messze van az igazi kibontakozás. Még mindig itt vagyok Szobon, Magyarországon, és még mindig nagyon kényelmes és fájdalommentes az életem. Akkor, amikor másoknak őrült nagy szenvedéseket kell elviselniük. Nem tudom hogy hova fog ez fejlődni, de csodálkoznék ha semmi se lenne belőle. Félek a fájdalomtól, de vágyom is rá, mert érzem, hogy a lelkem csak attól fog tudni igazán megnyugodni...